Rettegéssel kapcsolódva…

Esküszöm, nem szándékos, de valahogy mindig ezeket a jeleneteket csípem el.

Vártam a gyermekem egy plázában, kirakatok nézegetésével ütöttem el az időt, de a szemem sarkából felfigyeltem egy jelenetre. Egy harmincon inneni párocska csinos hölgy tagja búgja kedvesen a srácnak “csókolj meg !” , “nem lehet, mert megunod! Hoppá ! Ilyet én is hallottam valamikor, meg is untam, persze nem a csókokat, hanem a várakozást, az elutasítást.

Szegény srác, bele van kódolva, hogy az elutasítás szexi, hogy a védekezve kapcsolódás a biztonságos. Igen, vannak olyan élmények, amikor a teljes odaadás mellé a megsemmisüléstől való félelem párosul, ez sokszor nyilvánul meg kötődési problémában. Bár a kliens nem a saját problémáján szeretne változtatni, hanem avval érkezik, hogy őt mindig elhagyják, olyan is van, hogy konkrétan meghatározza, hogy pl. négy évente.

Tamás egyéni konzultációra érkezett hozzám, avval a problémával, hogy négy év után mindig megszakadnak a kapcsolatai. Kértem, hogy meséljen a legutóbbi kapcsolatáról.

Tamás – Az első pár év csodás volt, kedves, bújós volt, igyekezett a kedvemben járni, de már előre féltem, hogy ez is el fog romlani mint a többi. Úgy is lett, egy idő után követelődző, hisztis lett, majd lelépett.

Én – Milyen volt az első kapcsolatod?

Tamás – Hát igen, az is kb. ugyanígy zajlott, nemcsoda, hogy már nagyon elővigyázatos vagyok. Mond miért mindig ilyen nőkbe botlok bele?

Én – Nos azt hiszem ezért vagy itt, hogy ennek a végére járjunk. Mit gondolsz ezek a lányoknak is minden kapcsolat 4 évig tart?

Tamás – Nem, többről tudok, már férjhez mentek, családjuk van.

Én – Te nem akartad őket feleségül venni?

Tamás – Mire odajutottunk volna, elromlottak a dolgok, később már tudtam, hogy úgyis elromlanak, így aztán nem.

Én – Miből tudtad, hogy el fog romlani?

Tamás – Mert eleinte bizonyítani akartak, megtettek mindent, hogy közelebb kerüljenek hozzám, de aztán abbahagyták.

Én – Miért hagyták abba?

Tamás – Mert meguntak.

Én – Mit untak meg?

Tamás – Engem.

Én – Téééged?

Tamás – Igen, engem, Egy idő után, már nem voltam elég érdekes számukra.

Néhány mondat és légzőgyakorlat, Tamás már meditatív állapotban van, így folyik a további párbeszéd. Ebben az állapotban könnyebben kapcsolódik a tudatalattijával és jobban megengedi magának az érzéseket, bár mindennek tudatában van mégsem kontrollál annyira a tudata.

Most idézd fel gondolatban az egyik párkapcsolatod kellemes perceit, ahogy kedvesed szemébe nézel. Hagyok Neked egy kis időt, hogy megérkezzenek az érzések. … Hogy érzed most Magad?

Tamás – Nagyon furcsán, remeg a gyomrom, szorít a szívem, üvölteni szeretnék.

Én – Mit üvöltenél? – Kezébe tolom az egyik macit (egyéni konzultáción vannak maci segítők)

Tamás – csavargatja a macit, majd magához öleli – nem mehetsz el, velem kell maradnod, bizonyítsd be, hogy Te velem maradsz! (sír és közben nevet magán, motyog maga elé, b+ egy macival üvöltök, idióta)

Amikor sírunk és nevetünk egyszerre, sokszor a megsemmisülés érzésével kűzdünk, csak úgy tudjuk túlélni, hogy némi iróniát csempészünk a tragédiánkba.

Én – Ki ment el?

Tamás – Apa! – Szorítja a macit és egész testét rázza a zokogás. Kicsit hagyom az érzésben, valószínűleg soha nem engedhette még meg magának, hogy érezze ezt a fájdalmat.

Maga az úgynevezett egyéni állítás itt kezdődött. Tamás felidézte a meghitt pillanatokat édesapjával, majd azt az érzést amikor többet nem jött haza. 4 éves volt.

Édesanyja sokáig titkolta, azt mondta külföldön van az édesapja, még ajándékot is kapott, amire azt mondták, ő küldte. 10 éves volt kb, amikor a nagymama barátnője elszólta magát véletlenül.  A titok miatt eltávolodtak egymástól édesanyjával, aki nem tudta megélni a gyászát, a viselkedése is megváltozott. Tamás saját elmondása szerint, bár nem tudta, de érezte, hogy valami nagy baj van, viszont nem mert sem érezni, sem kérdezni. Nyilván a nőkkel kapcsolatos bizalmát is aláásta, az az igazság, hogy a kegyes hazugságukkal nem a másikat kíméljük, hanem magunkat. 

Ez alkalommal az apával kapcsolatos gyászmunkával foglalkoztunk, hiszen Tamásnak nem volt engedélyezve, hogy meggyászolja az édesapját, átélje a veszteség fájdalmát és az elengedést.

Elmondhatatlanul szép érzés látni egy embert, amikor megteszi az első fájdalmas lépést magáért, látni rajtuk a megkönnyebbülést és a reményt. A reményt, hogy fájni fog, de menni fog, a bizonyosságot, hogy a válasz bennünk van, csak hagyni kell, hogy megmutatkozzon.

 Tamás azóta visszajelzett, van egy új kapcsolata és még nem érzi a megszokott rettegést, jót nevetünk azon, hogy a gyomrában már nem gombócok vannak hanem pillangók. Mindenképpen jönni fog, de most már csoportban szeretné a munkát folytatni magán.

Téged is  várlak szeretettel egyéni konzultációra vagy  csoportos családállításra, itt tudsz jelentkezni!